2010. október 23., szombat

Siklósi András Kergessük el megszállóinkat, fejezzük be 1956-ot!

Siklósi András


Kergessük el megszállóinkat, fejezzük be 1956-ot!

Minden nemzet életében vannak kivételes alkalmak, meghatározó történelmi események, melyek méltók az utódok főhajtására s más népek megbecsülésére, elismerésére is. A magyarság viharvert, küzdelmes sorsa ugyancsak bővelkedik ilyen dicsőséges s egyben tragikus végű fordulatokban. Legszebb győzelmeinket, legszomorúbb vereségeinket mindig a szabadság és függetlenség kivívásáért vagy megtartásáért folytatott harcokban értük, ill. szenvedtük el. Tisztességből, lovagiasságból és hősiességből nemegyszer hihetetlen, lenyűgöző példát adtunk az egész világnak. Akkor is, amikor még nagyok, erősek voltunk, s később is, mikor megfogyva, legyengülve, félig eltaposva is szembeszálltunk nálunk sokkal hatalmasabb ellenségeinkkel. Ki tudja honnan, de mindig vettük a bátorságot, és akkor is fölléptünk az önkény ellen, amikor mindenki más összegörnyedve hallgatott. A mi népünk barátságos, békés természetű, s nem könnyű „táncba vinni”, de ha ősi jussát, jogait csorbították, sohasem habozott kiáltani és kardot ragadni. A magyarnak egészen máig volt gerince, tartása, hite, és tudta, mivel tartozik hazájának. Ha a szükség megkívánta, kötelességét valahányszor büszkén teljesítette, gyakran vére, élete árán is.
Honalapító Árpád fejedelmünk óta szülőföldünket nem tiporta brutálisabb, primitívebb, mohóbb hódító, mint az 1945-ben beözönlő istentelen orosz bolsevik horda. Tatár, török, osztrák, német együtt sem okozott akkora pusztulást, mint a vörösök által ránk kényszerített, velejéig romlott, hazug és kegyetlen rendszer. 1956 októberében mégis fölszabadítottuk magunkat, pár napra széttéptük láncainkat, s csaknem fegyvertelenül, külső segítség nélkül legyőztük vérszomjas hóhérunkat. Európa és a földgolyó embertömegének jobbik része a mi vitézségünket dicsérte, csodának beillő diadalunkat zengte, s a rab nemzetek ébredésének kezdetét ünnepelte. 1956 páratlan tett a világtörténelemben, egy nép lelkének, jellemének fényes megnyilatkozása, élni akarásának, szabadságvágyának legmarkánsabb bizonyítéka. Olyan tiszta, fenséges és szűzies, mint egy látomás vagy egy áldozati oltár. Beszennyezhetetlen, ellophatatlan, meghamisíthatatlan és elvitathatatlan.
1956 halálos sebet ütött a kommunizmus sátáni testén; elsöpörte a szadista ávós pribékek rémuralmát, és úgy megrendítette a behemót ruszki medvét, hogy kimúlásáig tántorgott belé. Ez az össznépi forradalom rég nem látott egységbe kovácsolta a nemzetet, valamint előtérbe helyezte az emberi együttélés új, szolidárisabb formáját, s lerakta egy jövőbe mutató, humánus demokrácia alapjait. Egyaránt elvetette a marxista-sztálinista totalitáriánus diktatúrát, de az álságos liberálkapitalizmust és imperializmust is. Olyan szabad, független, semleges és igazságos országot teremtett, mely a saját útján járva kívánta érvényesíteni népének felségjogait, érdekeit és akaratát. Nem reformálgatta a gyűlölt, aljas és javíthatatlan rendszert, hanem egy csapásra megdöntötte. 1956 először leplezte le egyetemlegesen a kommunizmus erkölcsi és társadalmi szélhámosságát s az egész világot fenyegető erőszakos mivoltát. A csöppnyi Magyarország ezúttal is Európa legszilárdabb védőbástyája volt, mint már korábban annyiszor. Abban is egyedülálló 1956, hogy a szabadságharcosok mindvégig kerülték a terrort, a bosszúállást, a lincselést s a faji megkülönböztetést. Nem volt lopás, rablás, fosztogatás sem; semmilyen folt nem esett a nemzet becsületén.
A fővárosi gyárakban, üzemekben s a vidéki településeken pillanatok alatt megalakultak a forradalmi munkástanácsok, melyek sokkal hatékonyabban működtek, mint bármiféle beszűkült pártbürokrácia, vagy osztályérdekek, ideológiák mentén létrehozott kormány. Ezzel az alulról induló önszerveződéssel egy valódi népképviseleti forma csírázott ki, lehetőséget nyújtva a természetes kiválasztódásra, a tehetséges, felkészült, vezetésre termett egyéniségek érvényesülésére. Hova juthattunk volna azóta, ha ebben az irányban mehetünk előre, s megvalósíthatjuk valamennyi elképzelésünket?! Ám a rövidlátó Nyugat nemhogy katonai segítséget, még diplomáciai támogatást sem nyújtott; egyszerűen elárult és áldozatul dobott bennünket. Így az oroszok vérszemet kaptak, s iszonyú erővel törtek ránk újra. 19 hadosztály, több mint 5000 páncélos és rengeteg bombázó repülő bevetésével szörnyű vendettát rendeztek; 30 ezer magyar halott és 200 ezer menekült terheli kiegyenlíthetetlen számlájukat. Ki volt a nagyobb bűnös, a tőkés hatalmak vagy a Szovjetunió? – nehéz eldönteni. Különösen most, amikor már kiderült, hogy mindkét oldalt ugyanaz a zsidó maffia pénzelte, s az egész hidegháborús komédiában ez az élősködő vámpírcsorda mozgatta a bábokat. Ilyen gonosz játék csak úgy nyer értelmet, ha rávilágítunk, hogy Kelet és Nyugat – minden alakoskodása dacára – a mi kiirtásunkra, fölszámolásunkra szövetkezett. Nem egymás tényleges ellenfelei voltak ők, hanem egyazon nációhoz és valláshoz tartozó sanda gyilkosaink.
Mi változott vajon 54 év alatt? 1956-ban azt harsogták a tüntetők, hogy „Ruszkik haza!” S ma nem üvölthetjük-e ugyanannyi joggal, hogy „Jenkik haza!”, vagy „Zsidók haza!”, kiterjesztve persze ezt minden rosszarcú idegenre. Mert csupán rabtartóink személye és módszere cserélődött, de a nyakunkba akasztott járom ma is ugyanaz. Helyzetünk hajszálnyit sem javult, sorsunk semmit sem könnyebbedett. Sőt, soha ekkora veszélyben nem voltunk, ilyen közel nem álltunk még a nemzethalálhoz. Úgy tűnik, az a genocídium, ami az 1956-os pufajkás sortüzekkel és az 57-es kádári megtorlásokkal kezdődött, majd a gulyáskommunizmussal s a „rendszerváltással” folytatódott, lassan eléri célját. Népünk rohamosan fogy és öregszik, anyagi és szellemi nyomorban tengődik, gyógyíthatatlan betegségekben szenved. Mindenben és mindenkiben csalódott, reménye sincs már egy szebb jövőre; öntudata, hite régen szétrohadt, életkedve és harci szelleme alig pislákol. Üres bombatölcsér, kopár sivatag, lidérces mocsár, bűzlő szemétdomb, vörösiszap-áradat az egész ország! Javait széthordták, természeti kincseit elprédálták, értékeit kiárusították a kohnbélák, róthmanók fivérei és 





utódai; a köpenyt fordított, „megtévedt” mészárosok, akik változatlanul agyunkban, szívünkben, gyomrunkban és zsebünkben kotorásznak mocskos mancsaikkal. 1956 egykori résztvevői, az ártatlanul meghurcoltak pedig némán vicsorognak, vagy éppenséggel kicsinyes dolgokon marakodnak, ahelyett, hogy sírásóinkat vágnák orrba.
Kossuth Lajos, 1848-49 legendás vezére – akit mostanában gyakorta megkérdőjeleznek és besároznak huszadrangú, föltűnést kereső álhazaffyak –, emigrációs magányában írta egyszer: „Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak gátat vetettünk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy legalább ellenálltunk.” Nagyon nehéz, szinte lehetetlen fektünkből megint talpra ugrani és kitörni ebből az áldatlan szolgasorból, s ennyi külső-belső ellenséggel szemben keresztülvinni megmaradásunkat, és előmozdítani egészséges nemzeti fejlődésünket. Muhi után, Mohács után, Nagymajtény után, Arad után, Trianon után sikerült újra és újra föltámadnunk; 1956 kataklizmája s az azt követő zord idők után is meg kell próbálnunk magunkhoz térni. Egyedül a Teremtő tudja, mért sújtott bennünket ennyi megpróbáltatással. Bizonyára komoly terve van még velünk, s ezt az általa kiszabott küldetést be kell töltenie a magyarságnak. Derék elődeink, tündöklő hőseink és mártírjaink emléke is arra kötelez, hogy ne adjuk fel a küzdelmet, hanem vigyük át életünket, sok évezredes kultúránkat, hagyományainkat a túlsó partra. Olyan fáradhatatlan kitartással, szívós eltökéltséggel, legyőzhetetlen bizalommal, ahogy őseink tették. Mert ez a pokoli globális világrend hamarosan el fog tűnni oligarcháival, talpnyalóival, helytartóival együtt. Jön majd egy jobb kor, egy nagy tisztulás, egy gyökeres átrendeződés, amit meg kell érnünk.
Folytatnunk kell a harcot, be kell fejeznünk a torzóban maradt 1956-ot, el kell kergetnünk megszállóinkat, tűzre kell vetnünk minden kártékony férget! Nem hunyhatunk szemet a gazságok fölött, nem békülhetünk meg, nem engesztelődhetünk ki gyilkosainkkal, nem züllhetünk agymosott csürhévé! Ha meg kell halnunk, tegyük méltósággal, fegyverrel a kézben, rendíthetetlen magyarként, ahogy illik! Személyes boldogulásunk nem lehet fontosabb, mint a haza becsülete, mint a nemzet szabadsága! Védjük meg, ami megmaradt, s szerezzük vissza, amiből a másságos ragadozók alantas módon kisemmiztek! Miénk az igazság, itt minden minket illet; nem tűrhetjük tovább, hogy sehonnai bitangok uralkodjanak rajtunk! Hitvány rongy, aki meghátrál, aki gyáva önzésében megtagadja népét, s néhány morzsáért megalkuszik az emberarcú ördögökkel! Foglaljuk el, lakjuk be végre a Kárpát-medencét, s építsük föl újra hajdani államunkat, a szabad, virágzó Magyarországot! Isten minket úgy segéljen!

Siklósi András 15 forradalmi és hazafias verse

Elszántság

1.
Soha magam meg nem adom
nincs az a gyilkos túlerő
Holtomban is zeng a dalom
s vagyok a győztes fölkelő

2.
Szakadatlan vívom harcom
nem rémít börtön temető
Ha szétverik könnyes arcom
fölébük hág a nevető

Megkínzott Magyarország

 

Megnyomorított test

gyógyíthatatlan lélek
Elszürkített ünnepek
megtagadott jelképek
meghamisított múlt
kiirtott emlékezet

Senkiházi urak
talpnyalók és rabszolgák
Süketek vakok
elnémított szószólók
börtönbe csukott
vezérnek valók

Írások elkobozva
kincsek pincékbe dugva

szobrok ledöntve s összezúzva
Költők gúzsba kötve
lázadók Dózsa-trónon
hősök tömegsírban

Aszályok
árvíz
jégtől tönkrevert mezők
gyökerestől kitépett fák
Dögkeselyűk
éhség
kegyetlen pusztítás

Kifosztott milliók
borba fojtott álmok
vergődő szárnyalás
Sajtócsászárok
ránk szabadított bankok
álnok köztársaság

Szétvert középosztály
kibírhatatlan terhek
céltalan dühöngés
Elvtársi jólét
vérengző kormányok
zsidó s cigány Paradicsom

Szétkergetett családok
elhagyott öregek
ízekre vagdalt magzatok
Elzüllesztett nép
megsemmisített erkölcs
megbénított iskolák
Csillagrohadás

Elhamvadt szeretet
szénfekete sötétség
hazug ideálok
pokoli gonoszság
Önsorsrontás
külföldre menekülés
öngyilkossági mámor

Kitüntetett hóhérok
magasztalt árulók
óriássá tett törpék
Fizetett naplopók
tolvaj idegenek
Sárkánylakodalom
Halálhoz való jog
zsivány- és rablótörvény
kirakat-demokrácia

Árokba lőtt ország
Földünkre éhező
ostoba szomszédok
gátlástalan őrült honfoglalók
Romba dőlt városok
sivár üres falvak
„túlnépesedett” temetők

Örökös sarki tél
belső tatárdúlás
újszülött Trianon
Megmérgezett élet
reménytelen jövő
megölt föltámadás



Menj haza
(Édesapámnak 1986-ban, egy költői versenyünk emlékére)

40 éve vérünk iszod
aljas minden gondolatod
Betörtél az életünkbe
belegázoltál lelkünkbe
Csizmáiddal szánkba rúgtál
tankjaiddal letiportál
Jöttél hogy védj óvj bennünket
s megmérgezted a hitünket
Tönkretetted fiainkat
bemocskoltad lányainkat
Tépett szívünk sárban dobog
öntudatunk ronggyá kopott
40 éve fogyunk veszünk
pusztulásba menekülünk
Mindenünket elraboltad
sírunkat is fölforgattad
Bíránk és hóhérunk voltál
mindnyájunkra dögvészt hoztál

Mit akarsz itt mire vársz még

helyed otthon lenne már rég
Készülj pakolj szedd a sátrad
hagyd el végre a hazánkat
Érted zeng a Kreml harangja
sír a sztyeppe nyög a tajga
neked intenek a hegyek
jeges tundrák sebes vizek
Határtalan birodalmad
ne falja föl országunkat

Menj azonnal fuss el innen
ne képzeld hogy te vagy Isten
Menj rakétán repülővel
– egyenest vagy kerülővel –
ágyútalpon medveháton
csengős trojkán kerékpáron
Menj hajóval gyalogszerrel
tűnj el összes emlékeddel

 

Menj némán vagy trombitával

nyírfasíppal guzlicával
harmonika ritmusára
balalajka bús szavára
Menj aszfalton menj erdőben
víz alatt vagy levegőben
tűző napon s éjszakákon
Vissza se nézz a határon
Vidd el sarlód kalapácsod
bitófád és börtönrácsod
Vár otthonod vár a néped
gyermekeid feleséged

Nincs itt dolgod nem volt soha
Mit akarsz még Menj menj haza
Embertelen vad hatalmad
porig égett s összeroskad
Ne kezdd újra soha többször

Takarodj a magyar földről

Gyilkosaink ellen

Még dőzsöl a zsarnok zabál és iszik
Vérünkben áztatja szennyes mancsait
s javainkban dúskál Sandán vigyorog
Bilincsbe vert lelkünk némán háborog
Elpusztítanak hogyha nem vigyázunk
széttépik jövőnket s meglopják álmunk
Vissza kell térnünk őseink hitéhez
gyökereinkhez s az éltető Fényhez
Micsoda sors az amit nekünk szántak
pribékjei a rettentő Sátánnak?
Elég a nyomorból nem tűrünk tovább
Mától hóhéraink hordjanak igát
mert mi itthon vagyunk ez a mi hazánk
édes szülőföldünk ölelő anyánk
Eljött a mi időnk Bár nincs fegyverünk
végre eltiprónk szemébe nézhetünk
Rongyosok vitézek ne aludjatok
veszély fenyegeti szabadságotok
Nem bocsáthatunk meg nincs több szeretet
Isten se véd meg egy puhány nemzetet
Előre halálig Nincs mit vesztenünk
csak ha bátran küzdünk akkor győzhetünk
Tüzes magyarok rontsunk a gonoszra
űzzük innen el vagy fojtsuk a porba

Akkor is mondd

(Nagy Lászlónak)

mondd a költőnek: ne írjon
anya fiáért ne sírjon
szólj a gitárnak: ne pengjen
kovácsüllőnek: ne csengjen
kivágott fának: ne dőljön
büszke szarvasnak: ne bőgjön
mondd a madárnak: ne szálljon
lándzsának kardnak: ne vágjon
virágos rétnek: ne nyíljon
pöffeszkedőnek: ne bízzon
bőszült tengernek: ne rengjen
tüzes vulkánnak: ne zengjen
jeges árvíznek: apadjon
bukott komcsinak: szaladjon
kiáltsd a napnak: ne süssön
verőlegénynek: ne üssön
mennykőcsapásnak: ne ártson
eltipródat kérd: ne bántson
mondd az árvának: nevessen
sarki ringyónak: szeressen
papnak és szentnek: ne higgyen
mondd a zsidónak: adj ingyen
vedd rá a foglyot: ne szökjön
súgd a gyilkosnak: ne öljön
mondd a pestisnek: ne sújtson
atombombának: ne gyújtson
mondd a halottnak: ébredjen
bíztasd a halált: tévedjen

mondd a némáknak: szóljanak
nézz a vakokra: lássanak
üzend a pártnak: itt a vég
nincs több türelem haladék
mondd a zsarnoknak: sápadjon

beteg népednek: lázadjon
csonka hazádnak: reméljen
ellenségek közt se féljen

mondd ha gúnyolnak leráznak
küzdj bár megvernek bezárnak
bármi lesz sorsod ne csüggedj
álmos közönybe ne süppedj
ne kérdezd hol hogyan minek
akkor is mondd ha nincs kinek
ha a világ embertelen
te légy a fény a lelkeken
röptesd a zászlót magasra
költözz az örök tavaszba
költő vagy vágyad a minden
bölcsen szólj akár az Isten

1956 tüze
(Pongrátz Gergelynek)

Emberrel telt meg az utca Vad láng gyulladt a szívekben
Ezrek mentek puszta kézzel a ránk törő tankok ellen

Porrá vált sok hamis törvény szétfoszlott a sok hazugság
Föllélegzett a magyar nép ujjongott az egész ország

Győztünk Félve földbe bújtak a testünket rágó férgek
ijedtükben elrejtőztek a vérszomjas gaz pribékek

Megingott trónján a Sátán és haláltól félt a hóhér
Sok hős esett el az utcán Ömlött ömlött a magyar vér

Friss örömpír öntötte el a kicsinyek nagyok arcát
mert igazi csoda történt: megszületett a szabadság

Ám a dühödt bolsevizmus új hadakat zúdított ránk
Kivirágzott életünket kegyetlenül eltiporták

De a meggyújtott tűz égett s világított minden tájon
Az elnyomás gyűlölete végigsöpört a világon

Sok alvó nép fogott fegyvert sok rabszolga-nemzet kelt fel
Szembefordult a zsarnokkal s harcolt lángoló lélekkel

Minket újra leigáztak árva népünk megint vérzett
Kiküzdött szép szabadságunk ködbe veszett semmivé lett

Előjöttek a rongy senkik a talpnyalók a hóhérok
Hőseinken bosszút álltak Mindenfelé magyar vér folyt

Hosszú évekig kínoztak Végül ismét talpra álltunk
leráztuk bilincseinket összetörtük durva láncunk

Ám csatánknak ma sincs vége mert még most is megrabolnak
Le kell győznünk immár végképp a férgeket árulókat

Mert itt élnek ma is köztünk a vérszopók a júdások
Szálljunk harcba újra bátran Vívjuk ki a szabadságot

Gyászbeszéd a kommunizmus fölött

Kettétörted életemet
kiskoromtól gyűlöltelek
Megkínoztad a világot
megölted a szabadságot
eltiportad a hazánkat

az Istent is leigáztad

Patkányok ültek lábadnál
hiénák az asztalodnál
varjak voltak a fiaid
farkasok a barátaid
hóhér az édestestvéred
gyilkos tőr a feleséged
Korhadt odú az otthonod
börtönudvar az udvarod
könny és vér a fürdővized
tömegsír az öltözeted
bilincscsörgés a muzsikád
sikoly hörgés volt az imád
Ágyúcső a lábad kezed
tányérakna a két szemed
beleid bélsáros utak
vállaid leszakadt hidak
a bordáid éles kések
az ágyékod genny és méreg
Tüdődben kígyó sziszegett
atombomba volt a szíved
puskaropogás a hangod
karvaly a békegalambod

De most holt vagy de most véged
a hatalmad semmivé lett
Zsarnok voltál erőszakos
törvénytelen gyalázatos
Senki se tart többé veled
nem érdemelsz kíméletet
Nélküled az élet szebb lesz
már az ördögnek se kellesz

Hulla vagy rothadó halott
rút szörny ezerszer átkozott
Körötted gyűlölet-hegyek
férgek rágják szét testedet

Uralmad borzalmas tél volt
vessen ki a föld s az égbolt
Ne kerülj sohase fényre
tűnj el a fekete éjbe

(Szeged, 1989. október 23-án)

Harc
(Válasz Szentmihályi Szabó Péternek,
a „Térdre magyar!” írójának)

Lehetnék vidám büszke is talán
mert ilyen áldott csodás a hazám
Enyém Budapest enyém a Tisza
minden árva rög falu és tanya
a sok tarka rét erdő és berek
templomok gyárak barlangok vizek
kincses Erdély s a zordon Felvidék
ahol még zengnek bús magyar igék
Hazám szívébe tart minden utam
mérem az időt s nézem hogy rohan
Nincsen bár semmim mégis úr vagyok
százszor gazdagabb mint a gazdagok
Lelkemben zsongnak porló őseim
vezetnek óvnak s írják verseim
Játszom a széllel csillagot szedek

körültáncolnak baráti szívek
A lenti sárból fölfelé török
csupán a fény vonz csak ami örök

Így élek néha máskor bús vagyok
mert szenvedő népemre gondolok
Fojtogat mar a tömérdek panasz
s érzem hogy nincs rá semmilyen vigasz
Minden nap új veszedelmet hoz ránk
kínlódik nyög egész Magyarország
Fejünk fölül eladják a házat
kiröhögnek durván megaláznak
A világban hitelünket rontják
bemocskolnak jövőnket rabolják
Nem sajnálnak nem kímélnek senkit
szeretnének legyűrni mindenkit
Ki próbálnak semmizni bennünket
el óhajtják foglalni földünket
Nemzetközivé kívánnak tenni
ki akarnak hazánkból kergetni

Így tervezik ám aligha jó így
Ez a vidék mindig magyar lesz itt
Bármit tesznek bárhogy mesterkednek
sose tudnak eltiporni minket
Fölkészülünk minden vad veszélyre
nem esünk a gazok előtt térdre
Nem hátrálunk Fölvesszük a harcot
Nem viselünk el már több kudarcot
Isten velünk van Együtt küzd velünk

Legyőzöttekből győztesek leszünk

Ajánlatok egy pribéknek
(A magyarság kínzóinak)

Ne legyen több nyugodt álmod
se örömöd se barátod
Omoljon rád az éjszaka
csillagtalan sötét fala
Hallgass ezer börtönmesét
őrök rugdossák szét veséd
Verjenek naponta százszor
s robbanj föl trópusi láztól
Tapossanak el mint barmot
a hódító gyilkos tankok
Inged legyen pusztai szél
nyakravalód hóhérkötél
fürdővized véres tócsa
pihenőd az akasztófa
mulatód rút sintértelep
szeretőid veszett ebek
szobrod bamba bőgő ökör
koporsód egy meszesgödör
Legyél sánta vak és süket
patkány harapdálja füled
Csontrepesztő fagy vidítson
tüzes kemence pirítson
Szorítsanak kurtavasba
s ássanak bűzös ganajba
Kések csiklandozzák torkod
sósav marja szét a gyomrod
Áram rázza mellkasodat
szaggasson szét a gyorsvonat
Rozsdás kard szúrja át szíved

gránát tépje le a fejed
Csipkedjenek kígyók hangyák
üvöltésed meg se hallják
Hollók osztozzanak rajtad
hullarabló sakálfajzat
Gyűlölünk megvetünk téged
sorsodtól semmi se véd meg
Szégyene vagy a hazánknak
gonoszabb mint a vadállat
Üldözzön a hősök átka
kiket te küldtél halálba

Győzni fogunk
(Harci induló 1956 ötvenedik évfordulójára)

Zord vihar dúl remeg a föld
jég veri a magyar mezőt
Az aranyló búzaszemek
érett gyöngye sárba pereg
Kertünkben a liliomot
megfojtják a hitvány gyomok
Termőfáink elsorvadnak
gyümölcseink megrohadnak
Megmérgezve folyónk tavunk
a kíntól majd’ megfulladunk
Hős nemzetünk megtört beteg
ki szól érte ki menti meg
Virágzik a lopás csalás
a hazugság és besúgás
Gyermekeink nem születnek
falvaink kiüresednek
Tengődünk csak nem is élünk
félő hogy végleg elvérzünk
Mért kellene sírba mennünk
s miért békében elvesznünk

Nem tűrhetjük a rombolást
állítsuk meg a pusztulást
Kiáltsunk egy szörnyű nagyot
söpörjük el a zsarnokot
Tépjük szét a rabláncokat
döntsük le a bálványokat
Kötözzük be népünk sebét
s tegyük jobbá az életét
Ma még kivert senkik vagyunk
de nő erőnk s akaratunk
Égig lobog bennünk a láng
fényes hajnal virrad reánk
Kitárjuk mind karunk szívünk
állj közénk és harcolj velünk
Jöhet bármi veszedelem
csak a hazánk szabad legyen
Vegyük vissza ősi jussunk
ellenségtől meg ne fussunk

Ha vállaljuk a küzdelmet
az Isten is megvéd minket
Mindenképpen győzni fogunk
s holtunkból is föltámadunk
Kárpátország árva népe
jogot nyert az üdvösségre

Rendőrterror
(2006. okt. 23. fájó emlékére)


A vadállat csak szükségből öl
ti viszont kéjjel gyűlölködve
Vipera könnygáz páncélököl –
így jó a nép: félholtra verve

Talpig fegyverben állig pajzsban
rontottatok ránk ti rongy ebek
Hiába rítt a sok ártatlan
mert reccsent a csont s vérzett a seb

(A bűnözők szabadon járnak
ellenük egy lépést se tesztek
Könnyedén szétlopják hazánkat
míg velünk telnek meg a sittek)

Ávós csőcselék gaz pribékek
zsarnok szolgái korrupt zsaruk
Fajtánk helyett idegent védtek
ezért lelketek pokolra jut

Pöffeszkedtek sátáni gőggel –
inkább fussatok s reszkessetek
Ha a nemzet dühében fölkel
senki se óvhat benneteket

(Ezt a versemet együtt érző szeretettel ajánlom
a szétvert és meghurcolt tüntetőknek.)

Riadó

Hány szörnyű évtized törte szívünk össze
s gyilkolt rabolt minket mennyi gonosz törpe
Leterítve fekszik szinte egész népünk
s mikor ütnünk kéne még szólni is félünk
Régi dicsőségünk vitézségünk porban
őseink aggódnak fönt a csillagokban
Elvesztettünk mindent amit ők szereztek
hitvány szolgák lettünk gyalázatos nemzet

Maroknyi hazafi küzd az ellenséggel
védi szülőföldjét s harcol puszta kézzel
A többség csak kushad cselekedni nem mer –
hitehagyott magyar tán már nem is ember
Igazság szabadság boldogság reménység –
föl se tudja fogni egy ilyen korcs népség
Úgy éri a halál hogy nem is élt semmit
súlyos nyomorában nem érzi a vesztit

Vérünk szívja megnyúz elpusztít a zsarnok
Meddig tűritek még ugyan mit akartok
Ébredj mély álmodból istenverte csorda
rázd le rút tetveid s kergesd a pokolba

Kivégzés
(Politikai üldözött testvéreimnek)

Fegyverrel kísérik egy borús hajnalon
Bajtársak dobolnak a cellarácsokon
Csupa kék-zöld sebhely kínzó láztól remeg
Csattogó bilincsben végső útjára megy
Kötéllel fojtják meg a szadista latrok
s egy gödörbe dobják mint elhullott barmot
Dolgozik a hóhér Némán sír az ország
Ömlik a magyar vér Dühöng a zsarnokság


De fordult a kocka Itt az új virradat
Véget ért a rabság minden ember szabad
Hanem a farkasok báránybőrbe bújtak
tovább lopnak-csalnak és tovább hazudnak
A kétes jövőbe simán áteveznek
nem gyilkosok többé csak „megtévesztettek”
Jöjj szabadság segíts Fújj süvíts át rajtunk
nehogy az új korban is rabok maradjunk

A 298-as parcellában

Szénfekete az éjszaka
öklét rázza száz kopjafa
Háborog a sok hős lélek
ma se talál békességet
Eltűnt a hold nincs egy csillag
áll az idő sose virrad
Véres könnyes néma gyász van
megfúlunk a hazugságban
Zúgó szélben nyirkos őszben
kószálok a temetőben
Fagyos a föld s az éjfélben
vadlúdcsapat húz az égen

Körülvesznek a bús árnyak
sorakozik a csont-század
Szemük lángol szívük dobog
úgy éneklik a Szózatot
Megindulnak rendületlen
lyukas zászló a kezükben
Jó őseink bölcsek bátrak
mentsétek meg dúlt hazánkat
Mert nincs jövőnk nincs otthonunk
menekülünk s egyre fogyunk
Javainkba ellenség ül
a mi fajtánk sírba szédül
Idegenek ócska férgek
habzsolják a dicsőséget
Tengernyi a tányérnyaló
áruló és magyarfaló
Gyengék vagyunk rongy rabszolgák
mindenünket elorozzák
Orcátlanul belénk kötnek
becsapnak és összetörnek
Bajainkkal nem törődnek
gúnyolják a szenvedőket
Öngyilkosságba hajszolnak
s hamvainkon mulatoznak
Kikaparják gyermekünket
eltapossák reményünket
Még múltunkat is ellopják
országunkat szétrombolják

Hova futunk miért félünk
meddig kell sötétben élnünk
Mért nem rázzuk le a terhet
mikor támad föl a nemzet
Így töprengek elmenőben
az éjféli temetőben
Ám a holtak nem felelnek
s fájó szívem jéggé dermed

De a lelkem most is lázad
Besorozom s harcba viszem


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése